Teljesen megbolondít a szerelem!
Ily állapotban nincsen fegyelem!
Olyanokat teszek, mondok,
miket aztán megbánok!

Megbánok?
Vagy csak álmaimat mutatom meg neked!
Amiket Te talán túl komolyan veszed!
Visszaüt sokszor az őszinteség,
pedig jaj hányszor kiáltanék!

Ordítanék, hogy szeretlek, szeretlek!
De félek, sokan akkor kinevetnének!
Ne legyek hülye, nézzek már tükörbe!
Hisz az összes álmom olyan görbe!

Te gyönyörű szép vagy, én csúnya!
Jó lenne, ha álmom nem ámítana!
Neked pörgés kell, nem pedig fék,
méghozzá egy ilyen igazán balfék!

Hogy a jövő mit hoz még nem tudom,
de azért az álmaim el, nem dobom!
Küzdök, hajtok, szenvedek, akarlak!
Vagy e érzéstől végleg elszakadjak?

Nem akar menni, nagyon sajnálom!
Pedig hidd el néha megpróbálom.
Sokszor úgy érzem már nem kedvelsz,
hanem vallomásaimért neheztelsz.

Alig nézel, s nem mosolyogsz rám,
csak elmész mellettem bambán.
Mondtad nekem kedvelsz engem
csak hazugság volt én meg bevettem?

Látom bárkivel tudsz perceket beszélni,
csak nekem nem tudsz semmit sem mesélni!
Oly nagy a távolság, tán így büntetsz?
Őszinteségeimért szamárpadba ültetsz?

Kérlek adj esélyt rá, hátha sikerül a tervem!
Megváltozom, tán a szíved valahogy megszerzem,
és mondhatom majd: Igen! Ezt a Nőt megnyertem!
Csak idő kell hozzá! Sok-sok! Akár negyven!